Kettő

 

– Mikor épp nem az iskolába’ vótam, folyton csak az erdőbe’ csatangoltam a teknő fölött, oszt’ bogyókon meg gyökereken meg a hikorifa termésén éltem, meg amit még fogni tudtam magamnak. Joe bácsikám-tő tanultam vadászni, anyám legidősebb fivérétő’. Mindég tavaszidőn jött hozzánk, a házba… Ő tanított csapdát lerakni, meg hálót állítani a madaraknak a szikomor-ligetekben, ő mutatta meg a legjobb horgászhelyeket a patakba’. Éjjel a fenyők alatt aludtam, és bámultam a csillagokat. Megesett, hogy azt álmodtam, felrepülök közibük, mint a jó öreg Rory, ha a szerbtövisbe gázol.

– Senki sem bánta, hogy csak úgy elment otthonról?

– Apám mindennek elhordott. Aszonta, bolond vagyok, semmire se jó naplopó. Oszt’ kaptam ütleget is néhanap. De bánta a fene.

– Hogy hívják?

– Begley… Print Begley. Pé, er, í, en, té…

– Hová valósi?

– Indián Ridge. De oda se megyek vissza többet, nem én, ha tehetem.

– Miért? Milyen hely?

– Munkásváros egy cumberlandi teknő aljába’ Kentuckyba’. A régi időkbe’, mielőtt megnyitották a bányákat, cseroki indián falu vót. Manapság bányászvárosnak híjják. De nem több mint egy ócska kis telep.

– Hová járt iskolába?

– Pathforkba. De tudja, nem vót ám sok időm, hogy… Anyám tanított olvasni a Biblia történeteibő’. Anyám egészen cseroki, oszt’ fölvette a vallást. Tanult asszony. A népek, akik fönn élnek a teknőbe’, nem tudnak se írni, se olvasni. Mind bányászként végzi, hát minek az nekik? Apám meg a két bátyja is bányász, az ő apjuk is az vót: nyomorúságos vájár. Má’ tíz évesen tudtam, hogy belőlem ugyan nem lesz vájár, amíg élek.

– Erőltette valaki, hogy menjen a bányába dolgozni?

– Naná… főleg apám. Aszonta, semmire se vagyok jó a fajtám miatt. Átkozódott, hogy sose kellett vón’ elvennie anyámat… fenyegetőzött, hogy kihajít mindkettőnket. De én sose gondoltam meg magam. Tudja, engem más munkára jelöltek ki.

– Hogy érti ezt?

– Pár éve jött egy térítő gyűlés a teknőbe. Apám rám pirított, hogy oda ne merjem tolni a képem. Apám nem tartotta a vallást, a térítőket meg különösképp rühellte. De én kiszöktem, oszt’ a fenyők alól lestem az egészet. Az igaz vallás lángja gyulladt meg azon az éjjelen Indián Ridge-ben. Mindenki kiabált meg imádkozott. Hirtelen elkapott a Szentlélek, oszt’ hemperegni kezdtem a porba’, meg táncoltam, meg csaholtam, meg nyelveken beszéltem. A prédikátor aszonta, a Kegyelem édes tüze ég bennem. Aztán, hogy elhagyott, biztosra tudtam, hogy ki lettem választva.

– De mire választották ki?

– Mikor apám megtudta, hogy mi történt, nagyon begurult. Széjjel akarta szaggatni a régi Bibliát, amit anyámtól kaptam. Én meg elrejtettem. Vót egy régi viskó fönn, a hegyoldalba’, ahol a csirkéket tartottuk. Ástam egy lyukat a tűzhely mellett, a deszkapadló alá, oszt’ oda rejtettem el a Bibliámat. Mikor csak lehetett, fölmentem, hogy belenézzek. Ültem a viskó padlóján, a madarak közt, oszt’ hangosan olvastam a Szentírásbó’. Aztán meg fölmentem a hegyekbe. Ott vártam, hogy az Úristen szóljon hozzám. Egyszer a kölykök kilestek a viskó ablakán át. Mindenkinek aszonták a teknőbe’, hogy Print Begley csirkékkel beszélget. A népek meg nevettek, oszt’ bolondnak híttak.

A népek mindig aszonták, hogy valami nincs rendbe’ a fejembe’.

– Gondolt rá, hogy elmegy onnan?

– Öt éve dolgoztam már egy farmernál, mikor jött a háború. Kaparom azt a sárga földet Nate ekéjével… oszt’ hallom, ahogy a gépek elhúznak fölöttem. Éjjelente kiültem a gerincre, nézni a csillagokat, hogy mikor jön a jel.

– A jel?

– A figyelmeztetés… Merthogy már kiskoromba’ tudtam róla, de sose gondoltam vón’, hogy ez az Úr akarata. Hogy egész végig ezt szánta nekem osztályrészül. Először Joe bácsikámtó’ hallottam róla. Mikor egyszer vadásztunk, elmondta nekem, mit beszéltek a régiek. Hogy mindig vót valaki, akinek őrködni kellett… A cserokik úgy hiszik, hogy egy nap látni fogják az égen a jeleket, amik a világ végét hirdetik. Olvastam a Bibliába’ is. Hát most Printnek kell figyelnie a jeleket. Látja, erre választottak ki, hogy őrködjek.

– Miről fogja felismerni a jeleket, ha felbukkannak?

– Ha eljön az idő, csillagok fognak hullani az égbő’. A többi csillagok helyet váltanak, a Hold meg a hátát mutatja majd a Földnek. Az elején más jelek is lesznek, amiket nem fedhetek fel. De az utolsó napon a Nap a szivárvány minden színében ragyog majd. Oszt’ hirtelen minden elsötétül… sötétebb lesz, mint egy napfogyatkozáskor. Koromsötét lesz, sehol semmi fény. A Hold, a Nap meg minden csillag eltűnik. Az ég leszakad a földre… Mindenki odavész.

– Akkor mi értelme az őrködésnek?

– ”Mérges kígyóknak fajzatai! Kicsoda intett meg titeket, hogy az Istennek elkövetkezendő haragjától megmeneküljetek?”. Időt ad az igazaknak, hogy fölkészüljenek. Hogy dolgozzanak a megváltásukon, reszketve és fogvacogva.

– És a cserokik?

[Csend]

– Mikorra várható ez az esemény?

– Hamar.

– Miből gondolja?

– Eljött az idő.

– Miért? A háború miatt?

[Csend]

– Hogy lehet biztos benne?

– Má’ láttam az első jelet.

 

Az emberek kezdtek előbújni a pincékből és az óvóhelyekről, hogy áttúrják a törmeléket élelem után. Botokkal felfegyverkezve, hogy távol tartsák a kóbor kutyákat, és elhajtsák a patkányokat, amelyek mindenfelé nyüzsögtek a lábuk alatt, kimerültén és némán dolgoztak, árnyként mozogva a romok között.

Begley figyelte őket egy ódon ház lépcsőin állva, ahol védve volt az esőtől. Az épület valamilyen hivatal lehetett; az első emeleti erkélyekig érő homokzsákfal óvta meg a bombázásoktól. A bejárat fölött feketefehér lobogó lógott elrongyolódva a szilánkokra hasadt zászlórúdról. Ahogy Begley felnézett, oromzatos háztetőket látott az ég felé emelkedni; olyanok voltak, mint egy hatalmas, összekuporodó madár szárnyai.

Az egysége más tagjaival együtt civilek egy csoportjának őrzésére rendelték ki, akiknek a holttesteket kellett elhantolniuk. Nem az a fajta munka volt, amire az ember önként jelentkezett. Maszkokat vételeztek, amivel az arcuk alsó felét takarták, a légzőkészülékek alatt azonban hiába volt elviselhetetlen a forróság, a szagot így sem tudták kiszűrni. Az egész várost a halál bűze járta át. Az oszló testek édeskés szaga betöltötte a levegőt. Némelyik holttest, amit előhúztak a romok alól, még a szövetségesek légitámadásainak esett áldozatul, vagyis több hetes volt.

Begley emlékszik a Nürnberg utcáit járó fataligák nyikorgó zajára. Ezekre dobálták fel válogatás nélkül a mészárlás maradványait. Halott németek és amerikaiak hevertek egymás mellett az elszenesedett, vizenyős romok között. Iszonyú feladat volt. Puszta kézzel összeszedni a szétmarcangolt holttesteket.

Begley segített a hullákból takaros halmokat emelni, amelyek a farakásokra emlékeztették, amiket a hegylakók építettek a völgy fölötti erdőkben. A testeket később majd vöröskeresztes teherautók viszik el; beszórják őket mésszel, és árkokba hántolják el a városfalon kívül, vagy – ahol fennáll az azonnali fertőzés veszélye – lángszóróval égetik szénné.

Begley hányingert kapott a szagtól: az égett hús émelyítően édes bűze a füst és a benzin szagával elkeveredve.

Korábban bement a házba az alakulata többi tagjával együtt, hogy kihozza a halottakat. Az épület romhalmaz volt. Az irodákat és a lakószobákat – amelyeket a csata idejére a pincébe költöztettek – már kifosztották. Minden ruhás– és iratszekrényt, ládát és dobozt feltörtek, tartalmukat széthajigálták. A porcelánt és az üvegtárgyakat lesöpörték a polcokról a kőpadlóra. Mindenütt cipők, szivardobozok, női fehérnemű, selyemharisnyák, parókák, kakukkos órák, amerikai cigaretta, bőrkesztyűk, brandys üvegek és parfümök – minden szanaszét hevert, vérrel összefröcskölve. A holttestek – többségük SS-egyenruhában – tucatszám hevertek kiterülve a törmelékhalomban. A padló ragadt Begley lába alatt.

– Nem bírtam tovább abba’ a lyukba’. Szörnyen bűzlött, és a legyek… még sose láttam ennyi nyüves legyet. Föl kellett jönnöm, hogy friss levegőt szívjak.

– Most épp mit csinál?

– Csak ülök itt a tornácon, elszívok egy cigit. Mindjár’ visszamegyek. Ha az őrmester rajtakap…

– Melyik ezredben szolgál?

– Tizenötödik gyalogezred. Hátrahagytak minket, hogy kitakarítsuk ezt a rumlit. Így kaptam meg ezt a rohadt melót.

– Mikor értek véget a harcok?

– Má’jó ideje… szerdán, asszem. Tartottunk egy kis győzelmi menetet a főtéren, má’ ami maradt belőle. Akkora lyukak, hogy egy fürdőkád is beléjük férne. Valami tábornok beszélt, oszt’ elmondta, hogy ma van Adolf Hitler születésnapja. Lefogadom, az öregfiú nagyon bánkódott, mikor meghallotta a hírt. De az emberek kiáltoztak meg ünnepeltek. Aszondják, ezzel szinte vége van a háborúnak.

– Részt vett a harcokban?

– Egyikben-másikban.

– Szeretne róla beszélni?

[Csend]

– Hány éves, Print?

– Tizenkilenc.

– Járt már valaha távol az otthonától?

– Múlt ősszel meglátogattam a kuzinjaimat. Riztonba’ laknak, vagy tíz mérföldnyire Tennessee határán túl.

– Rendben, menjünk vissza egy kicsit! Csak koncentráljon a légzésére…

 

Egyik éjjel, az első nagyobb támadás során, amit Nürnberg ellen indítottak, Begley megölt egy embert egy romos torony ablakában. Az építmény egyike volt annak a hét toronynak, amelyeket egyenletes távolságban helyeztek el egymástól a középkori városfal mentén, és amelyekbe a védők mesterlövészpozíciókat helyeztek. Egy apró fénypont a sötétségben – egy parányi, óvó kezek mögött lobogó lángnyelv – árulta el neki a másik helyzetét. Fújt a szél, és a németnek túl sokáig tartott meggyújtani a cigarettáját. Begley habozott, mielőtt tüzelt volna. Nem a lelkiismerete tartotta vissza – a fény a torony ablakában, ez a végtelenül törékeny lángocska felkavart benne valamilyen apró, kifürkészhetetlen ellenállást.

Egy pillanatra félelem fogta el. Aztán meghúzta a ravaszt, és a láng kialudt.

– Látom, ahogy fekszik ott, egy halom betontörmelék alatt. A sisakja leesett, és ami a fejébő’ maradt, az ég, mint valami kibaszott fáklya. Úgy néz ki, mintha az egész város tűzbe’ égne. Az égbolt vörösen világít, a levegőbe’ kering a por, a romos házak sötétlenek a lángok előtt… a szél meg csak hajtja őket, egyre följebb és följebb.

– Mire emlékeztette?

[Csend]

– A fény a torony ablakában. Emlékeztette magát valamire.

– Nem t’om.

– Ez is az egyik jel volt, amiről beszélt?

– Nem t’om, csak úgy nézett ki… mintha egy ajtó becsukódott vóna valahol.

– Egy ajtó?

– Ma reggel, a tó partján.

– Mi történt?

– Láttam egy kislányt… a víz partján sétált. De nem t’om… nem vót joga ott lenni… [Habozik] Nem t’om, hogy…

– Folytassa! Mi történt?

– Nem megy… az ajtó becsukódott.

– Semmi baj. Koncentráljon a légzésére! Nagyon jó. Most azt akarom, hogy térjünk vissza ahhoz a pillanathoz, amikor először pillantotta meg ezt a kislányt! Mondja el, mi történt… [Szünet] Mit lát?

 

– A fák a parkba’ mind szénné égtek… üszkös csonkok… gallyak hevernek mindenfelé az óvólyukak és a futóárkok tetejin. Még a fű is fekete! Ömlik az eső. El se állt, mióta behajóztunk. A pára úgy száll fel a tóról, mint a füst. Alig lehet látni, hogy hol ér véget a fű, és hol kezdődik a tó…

– Mi csinál itt?

– Várom a parancsot, hogy előrenyomuljunk. Ülök a sárba’… egy nagy, görbe kő mögül nézek kifelé… Affene, elhibázta!

– Mire lőtt?

– Egy falka gonosz képű kutya a domboldalba’… a halott srácainkbó’ lakmároztak. Az egyik haver rájuk lőtt, mire szétszaladtak.

– Vagyis nem maga lőtt rájuk?

– Csak pocsékba megy a skúló. Most má’ látom a kislányt… lenn van a tóparton.

– Rendben, azt akarom, hogy írja le nekem.

– Há’, csak egy kislány. Olyan kis vézna, nagy, barna szemekkel, kendő van a feje köré csavarva… van nála egy esernyő is. Lassan mifelénk gyalogol, mintha ábrándozna vagy valami. Jön felénk az esőbe’… ha nem figyel, még lelöveti magát.

– Maga nem tehet semmit?

– Megpróbálom kihozni onnét, mielőtt túl késő lenne… Affene! Oké, gyerünk!

– Mi történt?

– A jel. A fritzek tűz alá vettek. Pokoli a zűrzavar… Gyerünk, fiúk!

– Mi történt a kislánnyal?

[Csend]

– Hol van most?

– Fogalmam sincs… má’ nem látom. Vastag köd szállt le, baromi hirtelen. A kislány… csak úgy eltűnt.

– Biztos benne?

– Gyerünk, fiúk, ne vesztegessük az időt!

– Most látja őt?

– Az ajtó becsukódott… Becsukódott, és nem tudom kinyitni.

– Miről beszél?

– Most láttam valamit a vízbe’, szinte a felszínen lebegve.

– A lány az? Vízbe fulladt?

– Nem t’om. Túl… túl… Ne! Ne menjen be oda! Ne nyissa ki!

– Az ajtót?

[Csend]

– Jól van, nem nyitom ki. Nincs mitől tartania. Most nagyon figyeljen rám! Visszamegyünk a házba. Nagyon nyugodt és ellazult. Lélegezzen mélyeket… Megint az ódon épület lépcsőin áll, a homokzsákokkal és a törött zászlórúddal… Csakhogy most később vagyunk…

 

Begley egy utolsót szív a cigarettába, aztán kipöccinti a csikket az esőbe. Vállára veszi a puskáját, és az oszlopos bejárat felé fordul. Hagyja, hogy az ajtó magától elforduljon a zsanérjain. A hallban sötét van. A földszinti ablakokat kátránypapírral sötétítették el, a városban pedig nincs elektromos áram. Eleinte tapogatózva kell haladnia a faburkolattal borított falak mentén. Néhány lépés után megáll, és fülel. Hangok szűrődnek fel a pincéből. Még mindig lent vannak, és azon vitatkoznak, hogy kinek mi jusson a megmaradt zsákmányból. Valahonnan egy óra ketyegését hallja. Lassan a lépcsők felé halad, bakancsa kimért ropogása visszhangzik a néptelen hallban. Lábánál törött üveg tócsái borítják a poros márványpadlót. Eléri a lépcső alját, és csak áll ott, egy sérült kristálycsillár maradványait bámulva. Üvegdíszei mintha a sötét lépcsőházból ömlenének ki egyetlen csillogó fénypatakban.

– Ez… ez gyönyörű… mint egy vízesés. Átlátok rajta a túloldalra.

– Mi van ott? Mit lát?

– Az ajtót.

– Melyik ajtót?

– A lépcső tetején… nincs más ajtó, csak az az egy.

– Nyitva van vagy csukva?

– Csukva. Nehéz megmondani ebbe’ a fénybe’, de én tudom, hogy csukva van.

– Fel akar menni?

– Már megyek is föl a lépcsőn… csak körbenézek.

– Mondja el, hogy mit lát!

– Nem sokat… könyvek rogyásig, meg szemét mindenhol. Fehér foltok a falakon, ahol a képek lógtak. Egy nagy rézóra, a tetején egy sas ül… [Szünet] Van itt egy sarok, ami az égre nyílik. Biztos átütötte a skúló.

– Rendben, induljon el fölfelé!

– Oké, megyek má’, megyek… [Szünet] Oké, itt vagyok, de az ajtó tél-leg csukva van. Feljöttem a lépcsőn, és látom, hogy… uh…

– Mi a baj?

[Csend]

– Fél valamitől?

– Föl kell vennem a maszkot. Elég büdös van itt.

– Rendben. Felér a lépcső tetejére…

– Oké, fölérek a tetejére, oszt’ az ajtó csukva van, oszt’… én… [kivehetetlen]… nem t’om megcsinálni.

– Meg tudja csinálni. Csak koncentráljon a légzésére, a légzése ritmusára! Így már jobb… Nagyon jó, most nyissa ki az ajtót!

– Egy hangot se hallok, csak az eső kopog a tetőn. Nem használ semmit… Nem t’om megtenni.

– Nyissa ki az ajtót!

– Nem mozdul a lábam.

– De, mozdul!

– Uram, légy az erősségem, légy a segítségem!

– Nyissa ki!

– Tudom, hogy mit fogok látni odabenn.

– Itt vagyok maga mellett. Biztonságban van. Együtt megyünk be, de magának kell kinyitnia az ajtót!

– Oké, kinyitom. Belerúgtam, csakhogy elakadt… nem nyílik! A szentségit, az ajtó nekiütődött valaminek! Beszorult alá a kislány… a kislány keze. Látom a kis körmeit, ahogy kukucskálnak kifele az ajtó alatt… kaparják a szőnyeget, mintha próbálna kijutni’. Oszt’ hirtelen megmozdult… a kar hátraugrott… most látom… hogy le van vágva a könyökéből… és vér mindenhol. Jézus, segíts, az a rengeteg vér!

– Hogy történt?

[Csend]

– Rendben, menjünk be! Együtt… [Szünet] Most a szobában vagyunk. Mit lát?

– Látom a kart, ahogy ott hever. Az ujjak felhorzsolódtak, ahol átnyomtam rajtuk az ajtót. Valami zsineg van a lányka csuklója köré kötve… és valakinek a cipője. Bámulom a kart, hogy vajon hogy került ide. Felfordul a gyomrom. A bűz… vér mindenhol… és… és odamegyek az ágyhoz. Egyenesen rám néz. Mint egy törékeny kis játékbaba, szőke, kékszemű… tágra nyílt szempár… egyenesen rám néz. És ez… ez… alig tudom… akkor nézek át az ágy másik oldalára… ott, a sarokban. Nem, az nem lehet!

– Hogy érti? A lány az? A kislány, akit a tó partján látott?

– Egyszerűen lemészárolta!

– Kicsoda?

[Csend]

– Ez ugyanaz a kislány?

– Teljesen elpusztította! Felhasította, mint egy malacot, kitépte a belsejét… aztán asszem, hogy… Jézus Isten… ez őrület!

– Nézzen a testre, és mondja meg, hogy ő volt-e!

– Nem megy… nem t’ok többet ránézni. Ne hagyjon itt!

– Nem fogom itt hagyni. Csak mondja meg, hogy a kislány ugyanaz-e!

– Ne hagyjon itt, könyörgök!

– Minden rendben. Minden a legnagyobb rendben. Biztonságban van.

– Könyörgök, ne hagyjon itt!

– Martin, biztonságban van. Koncentráljon a légzésére! A hangomra figyeljen, Martin… Martin! Megnyugszik és ellazul… Így már jobb. Most lélegezzen mélyeket! Hazamegyünk, Martin, a könyvtárablak alatti kertbe. Újra a függőágyában fekszik… nyugodt és ellazult… nyugodt… ellazult…